Ajánló: Vers (A világirodalom klasszikusainak gyöngyszemei, magyar, külföldi)

Edeke2024. április 11. 06:13

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

orpheus35352024. március 19. 11:47

orpheus35352024. március 17. 15:58

Ady Endre: Köszvény-ország márciusa

Március-Isten keresésre
Indít ma minden friss szelet:
Volt egy ország valaha, régen,
Negyvennyolcnak nagy idejében
S ez a szép ország elveszett.

Az élén jártunk a világnak,
Micsoda áldott, nagy tusák.
Föltört a hunn szívből a láva,
Mi voltunk a világ Japánja
Akkor s maga az – Ifjuság.

Nép volt az és nem rongyos horda,
Az márciusban nem aludt:
Sziken nőtt, piros csoda-rózsa.
Bámult is a vén Európa,
Rómák lettek a hunn faluk.

Mennyit tudtunk és mennyit mertünk.
Bús egek, hát mi lett velünk?
Barmok, akik mindent megszoknak,
Helótái puhult latroknak:
Ezek vagyunk, ezek leszünk.

Grófok hű nyája, Köszvény-ország,
Pupákok, senkik és vakok,
Új ifjaink bódítva állnak,
Mária-zsoltárt kornyikálnak
S lesik az úri abrakot.

Sodomás bölcs, komisz, vén kasznár,
Pimasz pap, lelketlen cseléd,
Mágnás-úr, zsivány oltja, oltja,
Hogy föl ne csapjon nagy-lobogva,
A régi március hevét.

Bús Hunnia, podagra-nemzet,
Kis Köszvény-ország, baj vagyon:
Ma március van. Csúzod óvjad,
Húzd magadra a takaródat,
Szelek járnak víg hajnalon.

Kossuth népe, Petőfi népe,
Ma március van, ha tudod,
Ha nem tudod, óh, meg ne kérdezd
Urad, bíród, sorsod, köszvényed:
Kegyelmes Franz von Kossuthot.

Edeke2024. március 1. 18:30

@pete57: 😔🙃

pete572024. március 1. 18:10

@Edeke:
"Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért.
Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek,
mennyire fontosak neked!"

Milyen igaza van! Így kellene...
Mégis - legtöbbször -, mindennel elkésünk.  :(

Edeke2024. február 26. 06:43

Gabriel García Márquez ~ Búcsú az élettől

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené,
hogy én csak egy rongybábu vagyok,
és még egy kis élettel ajándékozna meg,
azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent,
amit gondolok,de meggondolnám azt,
amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak,
nem azért, amit érnek,
hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék,
többet álmodnék
hiszen minden
becsukott szemmel töltött perccel
hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak,
és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

A férfiaknak bebizonyítanám,
mennyire tévednek, amikor azt hiszik,
az öregedés okozza a szerelem hiányát,
pedig valójában
a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek,
de hagynám,
hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám,
hogy a halál nem az öregséggel,
hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek...

Megtanultam,
hogy mindenki a hegytetőn akar élni,
anélkül hogy tudná,
hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam,
hogy egy embernek csak akkor van joga
lenézni egy másikra,
amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek,
de valójában már nem megyek vele sokra,
hiszen amikor betesznek abba a ládába,
már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel
és tedd azt, amit gondolsz.
Mindig van másnap,
és az élet lehetőséget ad nekünk arra,
hogy jóvátegyük a dolgokat.

Senkinek sem biztos a holnapja,
sem öregnek, sem fiatalnak.
Lehet, hogy ma látod utoljára azokat,
akiket szeretsz.

Ezért ne várj tovább, tedd meg ma,
mert ha sosem jön el a holnap,
sajnálni fogod azt a napot,

amikor nem jutott időd
egy mosolyra,
egy ölelésre,
egy csókra,

és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz,
hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat,
akiket szeretsz,
mondd a fülükbe,
mennyire szükséged van rájuk,

szeresd őket és bánj velük jól,
jusson időd arra, hogy azt mondd nekik:
"sajnálom",
"bocsáss meg",
"kérlek",
"köszönöm".

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért.
Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek,
mennyire fontosak neked!

Edeke2024. január 25. 21:29

Fodor Ákos

Axióma

Isten nem hívő.
A nép nem demokrata.
A víz nem szomjas.

Edeke2024. január 22. 18:03

Grétsy László emlékére

Bencze Imre: Édes, Ékes Apanyelvünk
(Sinkovits Imre előadásában, 1987, III Humorfesztivál)
Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak

Kezdjük tán a "jó" szóval, tárgy esetben "jót",
ámde "tó"-ból "tavat" lesz, nem pediglen "tót".
Egyes számban "kő" a kő, többes számban "kövek",
nőnek "nők" a többese, helytelen a "növek".
Többesben a tő nem "tők", szabatosan "tövek",
amint hogy a cső nem "csők", magyar földön "csövek".
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán "vövek"?
Azt se` tudom, mi a "cö"? Egyes számú cövek?
Csók - ha adják - százával jő, ez benne a jó;
hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve "csó"?

Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

Miskolcon ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden;
amíg mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen.

Agysebész, ki agyat műt otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tűvet.
Munka után füvet nyír, véletlen se fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek,
kik a népet felültették... mindnyájukat leültették.

Foglár fogán fog-lyuk van, nosza, tömni fogjuk!
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

Főmérnöknek fáj a feje - vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.

Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.

Helyes-kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből vagy igenekből született a nemiség?

Mekkában egy kába ürge Kába Kőbe lövet,
országának nevében a követ követ követ.

Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg `s ridegen,
néha játszik nem sajátján, csak idegen idegen.

Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.

Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
mit válasszon? A Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek, előítélettől mentek,
estefelé arra mentek, én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem: megnősülök. Fogadok két feleséget.
Megtanultam: két fél alkot és garantál egészséget.

Harminc nyarat megértem,
mint a dinnye megértem,
anyósomat megértem...
én a pénzem megértem.

Hibamentes mentő vagyok.
Szőke Tisza pertján mentem:
díszmagyarom vízbe esett,
díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek: fent is lent meg lent is lent.
Kikent kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
hajma lapult kosarában meg egy tasak kőrözött.

Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott,
hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal,
nevét írják vörös tussal,
lezuhanyzott meleg tussal,
prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron: árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon, kitartásod meghat, Áron.

Felment, fölment, tejfel, tejföl; ne is folytasd, barátom:
első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Földmérő küzd öllel, árral;
árhivatal szökő árral,
ármentő a szökőárral,
suszter inas bökőárral.

Magyarország olyan ország hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces, vagy rovar netán a toportyánféreg?
Egyesben a vakondokok "vakond" avagy "vakondok".
Hasonlóképp helyes lesz a "kanon" meg a "kanonok"?

Nemileg vagy némileg? - gyakori a gikszer.
"Kedves ege-segedre" - köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: tevéd, tévéd, téved;
merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.

Pisti így szól: kimosta anyukám a kádat!
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: enyém, enyéd, enyé;
nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv - azt hiszem, meggyőztelek Barátom -
külön-leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon!

orpheus35352024. január 22. 17:20

Na ez vers!!!!

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus

I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

orpheus35352024. január 19. 17:53

József Attila: MINT A MEZŐN...

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben -
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne.

orpheus35352024. január 19. 06:48

Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat
Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket.
Magadat, gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.
Amíg magadat nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná
száz ember,
ezer,
millió:
a mohók
hiába futkosnának,
a zsarnokok
zászlóért, fegyverért hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.

orpheus35352024. január 16. 19:42

Kosztolányi Dezső: HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Mult éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsitva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy menyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyücske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

1933

Edeke2024. január 16. 12:49

Heltai Jenő - APÁM

Egyszerű ember volt apám,
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
.
Halk, szűkszavú volt és szegény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis,
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?
.
Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.

orpheus35352024. január 6. 17:00

Charles Baudelaire: A TÁNCOLÓ KÍGYÓ – Le Serpent qui danse

Imádom, te drága közömbös,
Gyönyörű alakod,
Amelyen mint lobogó köntös,
A bőröd úgy ragyog.

Hajad mélyéből fanyar illat
Kavarog szerteszét,
Kóbor tenger szagával izgat,
A fodra barna-kék.

Szemedben nincs keserű, édes,
Csak nézni, látni van,
Hideg ékszer, de mélye kétes
Fél vas meg fél arany.

Ha nézek imbolygó csípődre,
Olyan a rajza, mint
Kígyó ha táncol, elbűvölve
A bot jelére ring.

Lustaság súlyától himbálod
Kislányos fejed,
Akár a kölyök elefántok,
Lágyan, élveteg.

Nyújtózik, megfeszül a tested,
Mint partot elhagyó,
Árbocával már egyre messzebb
Enyésző szép hajó.

Ahogy az elolvadó gleccser
Zengve csörgedezik,
Ajkadról nyál nedve eredt el,
S fut le a fogadig.

Szabadok boraként hörpintem:
Epe s diadal,
Olvadt ég, mely tele van szívem
Csillagaival.

pete572024. január 1. 18:34

@orpheus3535:
Szeretem mindkettőt!!!
(Nől a dér....; Téli fák)

orpheus35352024. január 1. 13:24

Szabó Lőrinc - Téli fák

Hegynek vitt az erdei út.
Megálltam. Vacogtak a fák,
jobbra-balra messze kinyílt
szemeim előtt a világ:
a táj, mint vén agy vértelen
eszméi, úgy levetkezett
és nem maradt belőle, csak
a csontváztiszta szerkezet.
.
Tél volt és csönd, még semmi hó,
az esti köd gyült és oszolt,
Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fujtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hült helyén
most füstként szürkült a bozót.
.
Kísértet voltam én is a
felboncolt és kipreparált
erdőben : szinte csontomig
éreztem a csupasz halált.
- Fa vagyok én is, ágbogas
csontváz! - és éreztem a gúzst
s hogy az idő hogy marja le
rólam is a lombot, a húst.
.
Soká és mozdulatlanúl
álltam ott a dermedező
csöndben ... És lepattant egy ág
és megmoccant a temető.
Fölnéztem : - No, menjünk ...
- De most
rám fogta ezer fekete
vasvilláját és körülállt
a halott vázak erdeje.
.
- Nono ! - ráztam fel magamat
és megindultam és mire
elértem az első házakat,
átjárt az élet melege,
de tovább is, egész uton
láttam még, hogy a ködön át
hogy döfködtek felém fekete
szarvaikkal a téli fák.

orpheus35352023. december 27. 17:04

@Angyalka73: Viszont kívánok szép ünnepet Teneked!

Angyalka732023. december 27. 16:42

@orpheus3535:
Ez a vers valóban szép, örömmel olvastam és gratulálok hozzá, hogy felfedezted és megosztottad velünk.  :))
Boldog újévet kívánok neked.
Üdvözlettel Melinda

orpheus35352023. december 26. 16:40

Imádom!

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messzi Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

Edeke2023. december 25. 14:05

Heathcote Williams

A MACSKA, AKIT ÁRULÁSÉRT KIVÉGEZTEK

Egy macskát kivégeztek árulásért
Az első világháborúban
Afféle közvetítőként ügyködött
Az antant és a tengelyhatalmak arcvonalai között:
Az angol és a német bakák
Egymásnak üzenhettek vele
Apró cetliket tűztek
A macska nyakörvére
És a macska átszaladt a senkiföldjén
Lövészároktól lövészárokig.

Mikor a Hadügyminisztérium az esetről értesült
Az antant tábornokai parancsba adták
Hogy a macskát, akit Félixnek hívtak
Lőjék agyon, mivel hírvivőként
Lehetővé tette, hogy a nyugati fronton
Egymással harcoló csapatok egymással inkább
Barátkozzanak.

Hiszen egy karácsonyi fegyvernyugvás után
Mikor, amolyan csodaként, megkopott a gyűlölködés
És az egyik német ároklakó rákezdett a „Heilige Nacht”-ra
És az angol árokból a „Silent Night” felelt neki
És a halálos ellenségek Félve előmásztak a sárból
A szabadba
Kezükben ajándékokat
Rumot és snapszot és mézeskalácsot
És Huntley & Palmer’s gabonakekszet szorongatva
És boldogan mosolyogva csereberéltek;
És mikor spontán focimeccsek kezdődtek
Itt is, ott is a frontvonalak mentén…
A bajtársiasság spontán jelei;
Az összetartozás fegyvernyugvásai;
Akkor a kormány bűncselekménynek nevezte ezeket
Az alá sosem írt fegyverszüneteket;
Bejelentették, hogy az efféle események
A legsúlyosabb árulásnak tekintendők
És méltó büntetésük, akárcsak a gyáva megfutamodásé
A kivégző osztag.

De Félix, a macska (akit a németek Nesztornak hívtak)
Önmaga szabta saját törvényeit.
Türelmesen várt, amíg
Az angol és német nyelvű üdvözleteket
A fagytól remegő ujjú bakák
A nyakörvére rögzítették.
„Hello Fritz.”
„Gutentag Tommy.”
“Fröhliche Weihnachten, Tommy.”
“Happy Christmas, Fritz.”

És a macska ide-oda szaladt a hóban
A senkiföldje fagyos, könyörtelen rögei között;
Előbb Monsnál jelent meg
Majd később ott volt Passchendaele-nél is.

Végül Félixet – mint a középkorban
Annyi állatot, akiket köztudottan
Az ördög cimboráiként citáltak bíróság elé –
A vezérkar elítélte, mert
Fenyegetést jelentett
Mert árulást szított
Mert aláaknázta a gyűlöletbűnök sorozatát, ami
Maga volt az első világháború;
A háborús bűn, ami
Tizenötmillió áldozatot szedett
Köztük egy békés macska:
Alig említik valahol.
De véres mancsnyomai
Magányos macskai hitvallások
A háború abszurditásáról.