De mi ebből a tanulság?

Edeke2020. július 31. 17:49

Az előadás
10-et ütött az óra. A motivációs tréner, és életvezetési tanácsadó kiáll a színpadra, mint már sokszor tette azt. Az előadóteremben semmi lárma, a tömeg lélegzetvisszafojtva várja a kezdést; a légy zümmögése nem rontotta a kedélyeket, viszont a szúnyogé már zavaró volt. A terem bár nem volt nagy, de tömve volt: 100 fő várta a kezdést, és 5000 forintot áldoztak rá anyagi forrásaikból.
A tréner elismert szakember volt; sokan szerették, látogatták előadásait, sokan még lelki vezetőként tekintettek rá. Nem zavarta őket a cifra, ámde abszurd cím: „Hogyan keress félmilliót egy nap alatt?” Nem érezték sem átverésnek, sem megtévesztésnek, hiszen az áldott jóember oly sok polgárnak adott lelkierőt jogaikról, önbizalomból, sikerreceptjéről. Maga a tréner is sikeres volt: sosem felejtette el megmutatni a világhálón, mekkora sikere van.
A tréner – mint most már ideje is lenne elkezdeni – körbenéz, elmosolyodik, és kezdésnek ennyit mond:
- Köszönöm mindenkinek, hogy megjelentetek. Ezzel vége a kurzusnak, köszönöm a figyelmet.

Perzsi.2020. július 12. 12:06

@Edeke: Bevallom, a net hiányozna. A mobil kevésbé, az elég lenne vészhelyzet esetére. Móónika show és Balázs mwv egyebek sosem érdekeltek. Sőt, ma már csak az ismeretterjesztő csatornálat nézem többnyire a tévén. Spektrum és társai De ma már a mobilokon is van net. Ám tudod ezekről is lemondanék, ha legalább akkora viszonylagos nyugalom lenne a földön, mint az 1970 es években volt.

Edeke(offtopic)2020. július 11. 18:43

@Perzsi.: ez nem egészen így van. A viszonylagos kényelem miatt az emberek elfogadják, hogy egy szűk réteg döntsön felettük. Csak mobil, legyen, wifi, meg Maónika show.

Perzsi.(offtopic)2020. július 11. 17:54

@Edeke: Pontosabban egy szűk réteg dönt embermilliárdok életéről. Nagyban.

Edeke(offtopic)2020. július 11. 17:45

@Perzsi.: mindenről az emberek tehetnek, mert az emberek dönthetnek.

Perzsi.(offtopic)2020. július 11. 17:35

@Edeke: Annak, aki szeret rab lenni. Én már felébredtem. Pechemre viszont már nem tudok innen elmenekülni, a mozgásom (?( miatt. Bár az is igaz, ezen a földön talán már nincs olyan hely, ahol össznépi zsarnok szabályozás nélkül lehet(ne) élni. Már a szigetvilágban sem. Maga a bolygó egy börtön.És erről az emberek tehetnek. Tisztelet a kivételnek.

Edeke(offtopic)2020. július 11. 16:11

@Perzsi.: lehet nincs rá igény. Kis rabság, a kényelemért megfelelő ár.

Perzsi.(offtopic)2020. július 11. 16:10

@Edeke: Ez végtelenül szomorú. És az élet menni területén így van ez. az ember rab, ha fel nem ébred. Ha felébred, akkor sem biztos, hogy szabadulni tud.

Edeke2020. július 11. 08:53

Egyszer egy ember egy dél-kelet ázsiai birtokra látogatott, hogy testközelből láthasson elefántokat. Arra számított, hogy erős ketrecekben találja majd őket, ám ahogy belépett a táborba, nagyon meglepődött: az elefántok ugyanis nem ketrecben voltak, még csak nem is vastag láncon kikötve, hanem mindössze egy vékony kötél volt az egyik lábukon.
Értetlenül nézett helyi kísérőjére: „Hogy lehet, hogy ezek az elefántok még nem szöktek el? Simán el tudnák szakítani ezt a vékony kis kötelet!”

Kísérője ránézett, majd teljesen természetes hangon így felelt: „Kiskorukban ugyanilyen vékony kötéllel kötjük ki őket. Akkor még nincs annyi fizikai erejük, hogy elszakítsák, és megtanulják, hogy, hiába próbálnának elszökni, a kötél erősebb náluk. Ahogy aztán egyre nagyobbak lesznek, már valóban simán el tudnák szakítani a kötelet, de nem teszik, mert megtanulták, hogy képtelenek rá.”

Edeke2020. április 13. 16:44

Egy okos Amerikai

Egy okos Amerikai közgazdasági professzor egyszer kijelentette, hogy Ő
soha nem buktatott meg egy hallgatót sem , de a közel múltban
megbuktatott egy egész osztályt .

Miért? Azért mert az osztály kitartott amellett, hogy az "Obama care"
szociális program nagyon is jól működik. Nem lesz tovább szegény , sem
gazdag , sőt mindenki egyenlő alapon fog élni és fogja érezni majd
magát.

A professzor azt mondta , OK , próbáljuk ki a tervet és majd meglátjuk
kinek lesz igaza. Mától fogva mindenkinek az osztályzatát csak
összeadjuk és egy átlag osztályzatot fog kapni mindenki a végén. Jó?
Így majd meglátjuk kinek lesz igaza a végén. Mindenki az osztályban
bele egyezett. A legjobb az 5-ös és a legrosszabb az 1-es osztályzat
lesz.

Az első teszt után mindenki 4-est kapott. Így azok akik tudtak ,mert
sokat tanultak , reklamáltak, viszont aki kevesebbet tanult az meg örült
az osztályzatnak.

A második teszt alkalmával a hallgatók akik az első esetben keveset
tanultak , még kevesebbet tanultak , és akik először sokat tanultak ,úgy
gondolták hogy akkor ők minek igyekezzenek es Ők is kevesebbet
tanultak. Így a második teszt eredménye csak egy elégséges 2-es lett.

A harmadik teszt után mindenki elégedetlen volt, mert mindenki kevesebbet
tanult és mindegyik a másikakat okolta az alacsony eredményekért . Tehát
senki nem volt megelégedve és mindenki megbukott.

Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen
módon alapszik és azért fog az is megbukni . Mert ha a jutalom elég nagy,
a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány
elveszi a jutalmat az igyekvőktől , hogy a lusta is jól járjon, senki nem
fogja törni magát , ha Ő azért kevesebbet kap.

Itt van még 5 nagyon tanulságos mondat:

1. Nem lehet a szegényeket sikeressé tenni azzal, hogy a gazdagabbakat
kifosztod.

2. Ha kapsz valamit amiért neked nem kellett dolgoznod, azért egész
biztos valaki másnak kellett megdolgozni.

3. A kormány nem tud adni senkinek semmit, addig amíg azt valaki mástól
el nem veszi először.

4. Semmit nem tudsz megsokszorosítani úgy, hogy először elosztod.

5. Mikor a nép fele úgy gondolja, hogy nekik nem kell dolgozni mert a
másik fele úgyis eltartja. És mikor a másik fél rájön arra, hogy
akármennyit dolgozik, a kormány a fizetésük felét arra költi állandóan
aki nem csinál semmit. Ez a kezdete annak, hogy az a nemzet a bukás felé
halad.

Edeke2020. március 19. 16:36

Dino Buzzati:
Hajtóvadászat öregekre
Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért.
– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág.
Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.
A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott.
A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől.
– Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán.
Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk.
Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…!
Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára.
Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.
– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!
Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott.
A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny.
– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz!
Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.
Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg.
Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.
Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó!
Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett.
Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában.
– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!
Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak.
– Épp most?
– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.
– Ez a disznó az apád?
– Igen, azt hiszem, ő az.
– Annál jobb.
– De én…
– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?…
– Úgy rémlik, valami…
– Szereted?
– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.
– Akkor hát?
– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy…
– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét…
Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között.
Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón.
– Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyéről.
– Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.
Üldöznek. Meg akarnak ölni.
– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.
– Húszezer lírát adok, ha beenged.
– He?
– Húszezer lírát…
– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.
Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.
Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.
Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.
Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen.
Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!
Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.
Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd!
Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.
Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.
A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.
– Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra.
Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek.
– De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány.
– És neked? Neked is…
Közelebb hajoltak egymáshoz.
– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?
– Te is… neked is szörnyű az arcod.
Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.
Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl.
Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!
Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.
Fordította: Telegdi Polgár István

Edeke2019. október 4. 15:25

~Kínában, egy víz-hordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment. Mindennap a víz-hordozó csak másfél edény vizet szállított a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni... A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál:

- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A víz-hordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán?
Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

*
Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mindannyian törött cserépedények vagyunk.
De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé.
Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

Edeke(offtopic)2019. szeptember 26. 21:48

@Molnar-Jolan: 😝

Molnar-Jolan(offtopic)2019. szeptember 26. 17:15

@Edeke: mecsoda hímsovinizmus ez már?
Tanulság: egy poénos próbatétel miatt az még Isten is hagyná vízben az asszonyt.

Edeke2019. szeptember 26. 11:17

Kicsit hosszú, de tanulságos és mélyen igaz...

TÖRTÉNET A FAVÁGÓRÓL.
Egy nap a favágó egy a folyó fölé behajló ágat kezdett el levágni, de hirtelen a baltája beleesett a vízbe. A férfi keservesen sírva fakadt, mire megjelent előtte maga az Úristen. Megkérdezi a szegény embert, hogy mi az oka a reménytelenségének? A favágó elmeséli.
Legnagyobb meglepetésére az Úristen belevetette magát a habokba, és amikor feljött, a kezében tartott egy színarany baltát.
Ez volt a te baltád? - kérdezte.
Nem - válaszolta a favágó.
Az úristen visszaugrott a vízbe és visszatérve kezében tartott egy ezüst baltát. Ez volt a te baltád? A favágó megint azt válaszolta, hogy nem.
Erre az Úristen ismét alámerült és felhozott egy acélbaltát. A favágó örömmel kiáltotta, hogy ez az ő baltája. Az Urat mélyen meghatotta a becsületesség, és nekiadta mind a három baltát. A favágó határtalan örömmel tért haza.
Néhány nappal később a folyón csónakázott a feleségével. Egyszer csak az asszony beleesett a vízbe és elmerült. A favágó keserves sírására megint megjelent az Úristen, és
belevetette magát a habokba. Hamarosan visszatért, kezében Jennifer Lopezzal.
- Ő a feleséged?
Mire a favágó: igen!
Na, az Úr nagyon dühös lett, de a favágó így rimánkodott:
- Kérlek, bocsáss meg nekem! Mert ha azt mondom, hogy nem, akkor legközelebb Catherina Zeta-Jonessal térsz vissza. És ha ismét nemet mondok, akkor visszatérsz az igazi feleségemmel és én igent mondok. Erre jutalmul nekem ajándékozod mindhárom asszonyt. De én egy szegény ember vagyok, és hogyan is tarthatnék el három asszonyt. Ez volt az egyetlen oka, hogy én a hazugság szégyenét vettem magamra.
Mi az erkölcsi tanulság?
Ha a férfiak hazudnak, annak mindig tisztességes oka van és minden esetben megmagyarázható.

Gloren(offtopic)2019. szeptember 21. 20:38

@Edeke: 🤣🤣

Edeke2019. szeptember 20. 14:53

😄😄Vicc:

Élt egyszer egy uralkodó Arábiában, Ahbar király. Ennek a királynak volt egy gyönyörű felesége.
Az udvarban egy Ahmed nevű hivatalnoknak nagyon tetszett az arab királynő, és teljesen magával ragadta a vágy, hogy a királynő gyönyörű melleit csókolgathassa.
Egyszer aztán elmondta ezt a titkos vágyát a király főtanácsadójának, Birbalnak. Azt is hozzátette, hogy bármit megtenne, csak szájával a királynő melleihez érhessen. Birbal, aki nagyon csalafinta ember volt, ezt mondta neki:
- Nézd Ahmed, nem kis dolog amit kérsz, de én segítek rajtad! Természetesen nem ingyen, de ha fizetsz nekem 500 aranyat, akkor büntetlenül csókolgathatod a királynő melleit 3 órán keresztül!
Ahmed nagyon megörült ennek, meg is egyeztek, hogy a művelet elvégzése után kifizeti Birbalnak az 500 aranyat.
Birbal másnap egy speciális anyaggal kente be a királynő melltartóját, ami erős viszketést okozott. A király összehívta az orvosait - akiket Birbal persze jó előre kioktatott -, hogy állapítsák meg a viszketés okát. Az orvosok a vizsgálat után közölték a diagnózist és a gyógymódot:
- Ez egy nagyon veszélyes, gyors lefolyású betegség! Egyetlen gyógymód van ellene, egyfajta emberi nyál. Sajnos egész Arábiában csak egyetlen ember nyála alkalmas gyógyításra, mégpedig egy Ahmed nevű alattvalóé!
A király gyorsan előkeríttette Ahmedet, és ráparancsolt, hogy nyálával gyógyítsa meg a királynő kebleit.
Ahmed boldogan vette kezelésbe a kérdéses testrészeket, 3 órán keresztül nyalogatta, szopogatta nagy bőszen, majd földöntúli boldogságban úszva távozott.
Másnap megjelent nála Birbal, és kérte a jogos fizetséget, ám Ahmed kijelentette, hogy ő nem gondolta azt az 500 aranyat komolyan, meg különben sincs annyi pénze.
Azonban nem számolt Birbal bosszújával. Következő nap Birbal a viszketést okozó szert becsempészte Ahbar király alsónadrágjába... és Akbar király hamarosan Ahmedért küldetett...

Attila_the_hun2019. szeptember 11. 21:57

@Twilight: Mi a legjobb? Mitől lesz valami az, illetve mitől nem az? Ember esetében erre (szerintem) lehetetlen választ adni. A lentebbi mondatod alapján kérdezem.

Edeke2019. szeptember 9. 12:35

Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul:
- Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal.
Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasan válaszol.
- Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
- Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! - dobja fel a témát, kárörvendő mosollyal az ateista.
A kislány elgondolkodik, és így szól:
- Rendben, de előtte hadd kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik, igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?
Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol:
- Fogalmam sincs.
Erre a kislány:
- Nos, akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor még a sz@rhoz sem értesz!

Edeke2019. augusztus 6. 06:07

Egy kisfiú a nyári vakációra falura utazik a nagyszülőkhöz, egy hét múlva azt mondja nagyapjának:
- Nagypapa, itt olyan szép tiszta a levegő, tiszta a víz és minden olyan nyugodt. De a lányok "nagyon öltözöttek".
Nagyapja kivesz a zsebéből két cukorkát, az egyik celofánba csomagolva, a másik anélkül.
- Válassz egyet.
Az unokája a celofánnal becsomagoltat választja, mire a nagyapja kérdi:
- Miért ezt választottad?
- Mert ez a tisztább.
- Látod... így van ez a lányoknál is...
____