Érdekességek, figyelmünkre méltó dolgok innen-onnan (Bármilyen témában)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
csillogo2026. január 14. 19:53
(ne csak egy újabb év legyen, hanem egy olyan időszak, amelyben nem sodródsz, hanem jelen vagy.)
BúúúéééK! :)
petria2026. január 3. 20:46
A mesterséges intelligencia az oktatásban, előnyök-hátrányok, tévhitek es lehetőségek. Interjú az ELTE mesterséges intelligenciaért felelős dékáni biztosával:
Pera762025. december 13. 14:10
@csillogo: :)
csillogo2025. december 13. 13:25
https://www.life.hu/just-life/2025/11/du
Edeke2025. december 10. 19:53
https://valosaggavalt.blogspot.com/2025/
petria2025. december 7. 08:49
Sok szó esik róla, mégis kevés a használható információ a témában, 50 perc:
"Az okostelefon ma már nem eszköz, hanem életben tartó „pacemaker”, amely nélkül nehezen szervezünk, tájékozódunk, emlékezünk vagy kapcsolódunk, és amelyre a mindennapi működésünk szinte minden pillanatában támaszkodunk. Mire észbe kapnánk, a digitális hedonizmus átveszi az irányítást, rövid dopaminlöketekért cserébe lassan elveszítjük a figyelmünket, az önreflexiónkat és a valódi kapcsolódást. Ebben az epizódban Tari Annamáriával arról beszélgetünk, mikortól beszélhetünk függőségről, milyen veszélyeket rejt, ha egy AI-chatbot válik „baráttá” vagy kvázi pszichológussá, és hogyan tudunk szülőként vagy felnőttként úgy visszavenni a kontrollból, hogy ne az algoritmus határozza meg, kik vagyunk és hogyan éljünk."
csillogo2025. december 5. 19:35
ha sok a kérdőjel benned - a válasz megerősít majd....
turk.eva2025. november 27. 20:32
*
A Mikulás és karácsony népszokásai olvashatók.
turk.eva2025. november 27. 20:05
https://karpatmedence.net/szellemi-nepra
csillogo2025. november 13. 19:09
petria2025. november 13. 02:13
“Belefáradtak az emberek, most csendben eltemetik az elesett katonákat.” Helyszíni riport Kárpátaljáról, 40 perc:
Edeke2025. november 7. 15:03
Edeke2025. október 28. 21:28
Lehet nem itt a helye, de huja!
csillogo2025. október 19. 08:06
Isten éltesse a Mestert! 💜
petria2025. október 12. 13:19
Parászka Boróka: Van valami nyugtalanító Krasznahorkai László Nobel-díjában
Van valami nyugtalanító Krasznahorkai László Nobel-díjában. Ahogy Elfride Jelinek, Coetzee, Annie Ernaux, Herta Müller – és természetesen Kertész Imre Nobel-díjában is. Nemzeti rögeszmék, politikai kényszerek, rendszerszinten támogatott szociopátiák, társadalmi szintig terebélyesedő énhazugságok. Megannyi leleplezés, szembesítés, kor- és társadalomkritikai „ráolvasásra” alkalmas vádszövegek – irodalom. Mondhatni, ez ennek a díjnak a természete, célja is, hogy szembesítsen korszakos téveszmékkel, disszonanciákkal, hamisságokkal. És azokkal szemben egy-egy életművet, írót mutasson fel.
Irodalommal provokál a Nobel-díj.
Mielőtt azonban rátérnénk arra, mi is a nyugtalanító Krasznahorkai Nobel-díjában, és mit kezdjünk saját (bevallott vagy be nem vallott, felismert vagy fel nem ismert) zaklatottságunkkal, teszek egy személyes kitérőt.
Azon a hajnalon, amikor a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat nyilvánosságra hozták, újságírói terepmunkára mentem. A „csontarcú” asszonnyal kellett találkoznom, valahol a közép-európai poklok mélyén, és őt kellett ügyvédhez vinnem, még a szerkesztőségi ülések és a napi hírfolyam felpörgése előtt. A dögök útján mentem érte – olyan szakaszon, ahol egyre másra elhullott állatok hevernek az árokban. Csapzott szőrű rókák, égnek meredő lábú borzok, rengeteg felpüffedt kutya, aszfaltba passzírozott macskák. Egyre jobb autók járnak erre, egyre több a kivégzett állat. Ez a nő, a csontarcú, az út mögötti tanyákon húzza meg magát. Szociálisan veszélyeztetett – hivatalos besorolása szerint. Persze, vannak, itt a Dögök útja mentén, akik azt mondják, rászolgált a sorsára. Sőt vannak, akik szerint megátkozták, vagy saját átkai hulltak rá.
Nem gondolkodtam ezeken, az én feladatom csupán annyi volt ezen a hajnalon, hogy onnan, ahol a busz nem jár, és ahol a túl gyors autók nem állnak meg sem asszonynak, sem törött lábú kutyának, elvigyem az ügyvédhez. Gyors voltam, egyik pillanatban még a dögszagban gázoltam, másik pillanatban már a hírfolyamot görgettem, hamarosan meg is érkezett az értesítés: Krasznahorkaié a Nobel-díj.
Elkezdődött az ilyenkor szokásos koreográfia, ami a szembesülést, a vádló ráolvasást felhőtlen örömmel, büszkeséggel (nemzeti!) köszönti. Az, aki a híreket hivatalból nagy merítéssel fogyasztja, nehezen dolgozza fel a látleletet, ami polgártársairól ilyen helyzetben eléje kerül.
Krasznahorkai Nobel-díjának gratulált, és rögtön saját sikeres kormányzására asszociált a Krasznahorkai regényében maró iróniával kísértő miniszterelnök. Krasznahorkai Nobel-díjának bokázott az a propagandasajtó, amely az elmúlt években nem győzte ott gyalázni őt mint rendszerellenséget, ahol érte. A magyar Nobel-díjnak örvendett sok sok olyan ember, akiknek fogalma sincs, ki Krasznahorkai László. És persze, Krasznahorkai Nobel-díjának örvendtek a vájt fülűek, az olvasói és pályatársai is.
Az, hogy Krasznahorkai egész pályája kényelmetlen, ellentmondásos, zavarba ejtő, fel sem merült. Pedig teljesen atipikus utat futott be: a klasszikus „perifériaszerzőtől” a közép-európai nihil lassú, végtelenül alapos, kínzóan részletes letapogatójától, a Státántangó szerzőjétől a frivol, groteszk, humorral leleplező, rámutató és fel is szabadító Zsömle odavan írójáig. A „magyar ugartól”, a kelet-európai végektől és végzetektől (Ellenállás melankóliája, Háború és háború) a Távol-Kelet felé (Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó). Pontosan húsz évvel azelőtt nyitott kulturális dimenziókat, hogy Magyarországon megjelentek az idegenellenes, uszító „ha hozzánk jössz, nem veheted el a kultúránkat” plakátok. Fordítva szokott ez nálunk lenni: a világostól a sötét, a reményektől a reménytelenség felé szoktak haladni az emberek, alkotók, a röpülj hajómtól a bezárkózás felé.
És miközben Krasznahorkai tudatosan, nyílt programmal szembefordult a közéleti és irodalmi forgalommal, egyre nagyobb sebességgel haladva az ellenkező (felszabaduló, felszabadító?) irányba, egyre másra jelentek meg botrányt kiváltó nyilatkozatai a honi állapotokról.
Ritkán, célzottan nyilatkozik. Átgondolt performanszok ezek, nagyon úgy tűnik, céljuk az, hogy »a magyarokról«, a tanulatlan polgárokról, »az arabokról« mondjon valami kezelhetetlent.
A Svenska Dagbladet hasábjain közölt interjú készítője „világcsavargóként” mutatta be Krasznahorkait, aki a magyar demokrácia reménytelenségét és a „jogokkal felvértezett” ám iskolázatlan tömegeket ostorozta. A Friderikusz Podcast interjújában pedig arról elmélkedett, hogy nem biztos, hogy a zsidók zsidóként fogadnák el, de „az arabok” (zsidósága miatt) biztos kitépnék a nyelvét. Merész gondolat, hogy érzékeny hermeneutaként Bayer Zsolt szövegértelmezésére bízzuk magunkat, aki Petri Ádámhoz, Bencsik Gáborhoz, Győrffy Ákoshoz és a többi kulturpropagandistához hasonlóan obligát felháborodással reagált Krasznahorkai szavaira. De azért egy pillanatra időzzünk el Bayer kritikus mondata fölött: a Nobel-díjas ٌíró honi közállapotokra vonatkozó szavai „nélkülözik a részvétet, a megértés szándékát. Mindazt, ami Krasznahorkai regényeinek olyan emlékezetes rétege volt.” („Az arabok” nevében Bayer nem kérte ki az általánosítást).
Tényleg, meddig tart a kulturális mélyfúrás, a lényeglátás, és hol kezdődik a megbélyegző, mezítlábas nemzetkarakterológia? Azok a végtelen részletből, mellékmondatból, utalásból, kitérőből szervesülő univerzumok, amelyek Kelet-Közép-Európát, a „vidéket”, „a nihilt”, a Távol-Keletet, a melankóliát, a reménytelenséget, az iróniát, a képzeletet, a mágiát, a realizmust elénk hozzák – hogy viszonyulnak ezekhez a direkt, nyers megszólalásokhoz? Erősítik, hiteltelenítik, kiegészítik egymást? És mit kezdjünk ezzel mi, olvasók és nem olvasók, Nobel-dٌíjon örömködők és fanyalgók? Egészen biztos, hogy jól mozgunk a Krasznahorkai-szövegvilágokban? Hogy helyén kezeljük az irodalmi életen kívüli nyilatkozatokat?
És most forduljunk vissza a csontarcú nőhöz. A Krasznahorkai Nobel-díjáról szóló hírek után vissza kellett térnem a Dögök útja felé. Este volt már, sötét dombtetőről néztem szerteszét. Ráláttam a csontarcú házára – amerre a gyerekek kiabálják „itt lakik a boszorkány”. A dombtetőn tisztán hallani, hol verik az emberek a feleségeiket (akik nem emberek, asszonyok), az asszonyvisítás keveredik a kutyavonítással, a rókaugatással. Errefelé lakik a rendőr is, aki akkor is ordít, amikor azt mondja: jó reggelt! Az öreg fatolvaj, aki magára vizel, ha szembejön a rendőr.
Kicsit távolabb, messze túl az erdőkön van egy temető, ahova röhögni járnak az emberek. Van egy sír, azt írja rajta nagy betűkkel: Nácika – 1939. A kisebb betűket: élt 6 évet – kevesen olvassák el. És még kevesebben tudják, hogy valamikor sok Ignác nevű férfi élt erre, úgy becézték őket száz éve: Nácika. A temetőn is túl van egy mező. Nyolcvan éve hosszan tartó csata volt arra. Sokunk nagyapját, dédapját ölték meg ott, a temetetlen holtak hetekig hevertek a frontvonalon, az erdő állatai falták fel őket. Minden erre kocogó rókában ott van valahol nagyapánk húsa.
Ezt a valós tájat, elképzeltnek tűnő, de nagyon is létező karaktereivel így egyben Krasznahorkaival lehet belátni. Vele lehet itt élni, már amennyire élni lehet itt, úgy, ahogy.
Meg persze Nádassal. Esterházyval. Spiróval. Závadával – és sorolhatnánk szellemi topológiánk jelölőit. Velük lehet tájékozódni. Tőlük vannak a szavaink – már akiknek vannak még szavai. Különös titka ez a magyar irodalomnak. Minél csököttebb a politikai élet, minél primitívebbek, rövidebbek a jelszavak, minél inkább átveszi az érvek helyét a hörgés – annál hatalmasabb szövegkorpuszok tartanak ellen. Annál szövevényesebb mondatok, annál jobban desztillált fogalmak. Ezért hát a két „magyar” Nobel-díj. Ellentartásként a hörgésre.
A dombtetőről üzenetet küldtem a Csontarcúnak: megvan a várva várt szabadulólevele az ügyvédtől, átküldöm neki. Ne írjak, ne küldjek semmit, csak azt érti, amit a telefonba elmondok, a betűket nem ismeri – válaszolta ízes magyar tájszólásával a nő, aki a Dögök útja mellett küzd a sötéttel. Sem írni, sem olvasni nem tud – magyarázta azon a napon, amikor újra magyar íróé lett az irodalmi Nobel-díj.
/https://hvg.hu/360/20251010_Krasznahork
petria2025. október 9. 17:08
Beszélgetés Sipos Balázs irodalmárral és Szegő Jánossal, a Krasznahorkai műveit gondozó Magvető Kiadó szerkesztőjével.
44 perc:
petria2025. október 9. 13:15
Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat 2025-ben:
https://hvg.hu/kultura/20251009_irodalmi
csillogo2025. október 2. 20:39
A téma már lerágott csont... :(
Publikálva:
2019.06.02. 11:11
https://nepszava.hu/3037877_a-szivrohami
Tényleg kinek az érdeke és miért nem lehet visszaszorítani vagy eltüntetni a piacról, kivonni a forgalomból és miért nem foglalnak szigorúan állást, hogy tönkreteszi a fogyasztása az egészséget - hol vannak azok az egészségügyi szervezetek, akik felelősségük tudatában javasolnák, hogy ártalmas az egészségre és a fiatal generációra, akik a legtöbbet fogyasszák.Kinek az "érdeme", hogy óriásplakátokon még hirdetni is lehet az utak mentén, hogy most vedd meg akciós áron a tiéd lehet.... :(
Törölt hozzászólás2025. október 1. 05:03
Ezt a hozzászólást a szabályzat megsértése miatt törölték a Poet moderátorai.
A törlés oka: Tilos a személyeskedő hozzászólások elhelyezése.
petria2025. szeptember 30. 07:57
@orpheus3535: egyetértek. Teljesen más a személyek hétköznapi kritizálása a es a szakmai (film-, színház-, irodalmi stb.) kritika. Az alapposzt, a cikk es a felvetésem végig az utóbbiról szólt. Az, hogy egy szakmai kritika legyen névtelen, nem gyakorlat, nem is lenne helyes, mert az írója ezzel nem vállal felelősséget, nem ad módot az érdemi vitára. Ugyanaz érvényes rá ebben a tekintetben, mint az etikus újságírásra. Nekem nincs több mondanivalóm a témáról, érdeklődve várom a következő érdekességet, figyelemre méltó dolgot, amire a topik létrejött.