Ki írta, és melyik versből való az idézet? (Fejtsd meg, adj új feladatot!)

Egy ismert vers első (vagy legismertebb) sorait várjuk feladatként!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

M.J.Kata2018. április 8. 20:37

Wass Albert:

Halál

Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.

Új:

"Most nem értem, a hajnali
ég hogy ragyoghat így felettem;
megbántott tegnap valaki
és ma sincs semmihez se kedvem."

GloriaMorgan2018. március 7. 18:42

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

Új:
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.

Maria_HS2018. március 7. 17:59

@GloriaMorgan:  :(

Maria_HS2018. március 7. 17:43

Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbolum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szivet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás...
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.

Új:"Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban."

GloriaMorgan2018. március 7. 12:41

@Maria_HS:
Az én feladványomra kellett volna válaszolnod.
De akkor feladom újra.

A tiéd megfejtése:
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Új:

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Maria_HS2018. március 7. 09:31

Juhász Gyula: A harangozó

Pókok között él lenn egy szürke zugban,
Fönn a harang a mély űrben lebeg.
Nem nézi ő, szédül, lehúzza búja,
Ő nem lát mást, csak a köteleket.

Mikor a hajnal aranycsíkja reszket
Ezüst folyón s ragyog a szőke dél,
Mikor az alkony csókjai tüzelnek:
Ő kötelet ránt s a magas zenél.

És ekkor arcán régi vágyak égnek
S eszébe jutnak tágas régi rétek,
Száz kicsi szépség és a végtelen...

Egy fáradt kar vergődik a kötéllel,
De szállva fénnyel, árnnyal és zenével
Egy lélek leng az ujjongó egen.

Új:"Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás"?

Új:"vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon"

GloriaMorgan2018. március 6. 09:50

Arany János: Ha álom az élet
Töredék

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
Kínja vonaglásban adja jelenségét,
S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.
Volna hát legalább a fájdalom élénk,
Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk...

Új:
Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Maria_HS2018. március 5. 16:44

Juhász Gyula: A harangozó

Pókok között él lenn egy szürke zugban,
Fönn a harang a mély űrben lebeg.
Nem nézi ő, szédül, lehúzza búja,
Ő nem lát mást, csak a köteleket.

Mikor a hajnal aranycsíkja reszket
Ezüst folyón s ragyog a szőke dél,
Mikor az alkony csókjai tüzelnek:
Ő kötelet ránt s a magas zenél.

És ekkor arcán régi vágyak égnek
S eszébe jutnak tágas régi rétek,
Száz kicsi szépség és a végtelen...

Egy fáradt kar vergődik a kötéllel,
De szállva fénnyel, árnnyal és zenével
Egy lélek leng az ujjongó egen.

Új:"Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás"?

GloriaMorgan2018. március 4. 23:39

Erre a feladványra két verzió van.

Szabó Lórinc: Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körűl,
aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

Korábbi változat (1925)
Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz
Hívó húsodban fürdik a szem,
boldog kacagás a szivem –
Boldog, mert – érzed? – a nyár, a nap
serkenti indás vágyaimat:

inda vagyok! állat! – és jó nekem
hullámtestedben fürdenem –
Melled a part, ugye? s kezem a gyík,
mely lankáján lustálkodik – –

Gyík, inda: befonlak! Nyakad alá
surran be a csók, – keresd, hová!
Kergesd! Vagy én? jobb lesz, igazán,
ha csókot csókkal kerget a szám,

csókot, gyíkot – – Minden vagyok én,
s most örülök élni, mert minden enyém!
Csókolj! jaj, szédülök! király, király:
repűlni! a szád! föl, előre! szállj!

Repűlni! te vagy a cél s az út!
Káprázott fények mámora zúg!
Föl! Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz,
és bomlik a súly és tágul a perc!

Föl, föl! Az ég? isten? – Szavak! – –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi szállunk, végtelen,
mint fölgyújtott hajók, az éteren!

Új:
Mikor a hajnal aranycsíkja reszket
Ezüst folyón s ragyog a szőke dél,
Mikor az alkony csókjai tüzelnek:
Ő kötelet ránt s a magas zenél.

És ekkor arcán régi vágyak égnek
S eszébe jutnak tágas régi rétek,
Száz kicsi szépség és a végtelen...

M.J.Kata2018. március 4. 20:06

Ady Endre

Akit egyszer megláttunk

Ezernyi idegen szemre
Vet naponként képet az arcom
S ezer idegen arccal alszom,
Kik a szemembe temetvék:
Ezer rémlés és száz emlék.

Ki rám tekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.

Hűvös szemek légiói,
Hiába tűntök messze-messze,
Nagy titkokkal bele van edzve
Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
Egymással éltünk és háltunk.

S ki rám tekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik.

Új: " Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén."

Maria_HS2018. március 4. 13:27

Szabó Lőrinc: Balaton
Most tűnik el
az alkonyati nap
az ég fénypillás
szemhéja alatt,
itt megcsúszik egy piros,
ott elfolyik egy kék,
két part közé feszítve
készül egy Egry-kép,
ide kis okkersárga
oda csöpp lila festék,
egy árnyalatért
bevárja még az estét,
azután kimossa az őszt
időtlen ecsetéből.

Új: ` S ki rám tekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik. "

GloriaMorgan2018. március 4. 09:52

Új:
Itt megcsúszik egy piros,
ott elfolyik egy kék,
két part közé feszítve
készül egy Egry-kép,
ide kis okkersárga
oda csöpp lila festék,

Maria_HS2018. március 1. 08:37

GloriaMorgan: Új feladvány kéne.... :)

GloriaMorgan2018. február 28. 12:47

Várnai Zseni.: Gondolatok az öregségről

A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!

De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal...
És minden érdem immár elfeledve!

Maria_HS2018. február 28. 09:54

Várnai Zseni: SZOLGÁLJ, SZÍVEM!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

ÚJ: Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

GloriaMorgan2018. február 28. 02:20

Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntrõl pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,
ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható,
nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Új:
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

sasa032018. február 27. 22:56

Fazekas Mihály: A krumpli

Egykor nagy fellegszakadás vólt, a zabolátlan
Szél a századokon élő fákat töveikből
Döntögeté; izmos gyökerek mormolva halomnyi
Földdel moccant fel. Szomszédjokat a belecsattant
Ég ropogó tüze pukkantotta diribre-darabra,
A rohanó zápor jéggel morzsolta törekké
A lepocsékolt szép gabonát. A krumpli is úntig
Őgyelgette büdös indáját; csak letapasztá
Őtet is a zivatar, s szétmállva fedezte be halmát. –
A vad idő elment; a rémült ember utána
Sáppadtan nézett, kóldús pálcára jutását
S éhen haldokló hív társának s gyerekének
Ínségét mélyen képzelvén. Messze határról
Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment.
Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy
Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését,
S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel.
Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott
Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás
Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet
Bő termő idején szükségre való kenyerekről. –

Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább
nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.

Új:
"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
S nem tudja, hol lakott itt Wörösmarty Mihály,"

M.J.Kata2018. február 27. 21:47

Edgar Allan Poe
A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
„Vendég lesz az”, így tünődtem, „azért roppan künn a zár
Az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés,
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár –,
Rémült szívem izgatottan lüktetett, s én csititottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S „Uram”, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra!” – halk, sovár
Hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott, s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem, s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: „ ;Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
No, te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt, és fennenhordott,
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit helye vár,
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár –,
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon, ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár –,
S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?”
S szólt a Holló: „Sohamár.”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: „Sohamár.”

S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: „Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll.”
S szólt a Holló: „Sohamár!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó –,
„Úgy lesz”, szóltam, „ennyit tud csak, s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: „Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: „Soha már?”

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja –, soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén, látatlan égnek
Füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
„Bús szív”, búgtam, „ím a Szent Ég szállt le Hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár,
Idd, óh, idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”

„Látnok!”, nyögtem, „szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár –,
Van… van balzsam Gíleádban?… mondd meg –, lelkem esdve vár…”
S szólt a Holló: „Soha már!”

„Látnok!”, búgtam, „szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
S szólt a Holló: „Soha már!”

„Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „menj, madár vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen – soha már!

Új: " Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment.
Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy
Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését,
S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel."

GloriaMorgan2018. február 27. 21:23

Tóth Árpád: Isten törött csellója hallgatok

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.

Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.

Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, - s cellája küszöbén.

Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,

És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.

Új:
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

M.J.Kata2018. február 27. 20:44

Tóth Árpád

SÉTA AZ ALKONYATBAN

A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
S éreztem: messze-messze ül e lány,
S tudtam: nincsen számomra mosolya...

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad,
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha...

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád...

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet,
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját...

Hiába!... már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött, és én elmerengve néztem.

Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt...
S szívemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben...

Új " Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,"

Elfogadom

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.