Megható történetek

OZ372014. május 20. 21:21

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

magdi542014. május 16. 21:13

A megdobott autó
Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félre tett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új „álomautót”.
.
Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet ahova beparkolhat, és hátramenetbe kapcsolta az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés.
A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni:
„Te normális vagy kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!”
„Bácsi kérem, ne haragudjon!” – válaszolta a fiú.
A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta:
„Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább.”
És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van.
„Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam magát.”
Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba.
Az eset után a kocsin sohasem javíttatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk.
Jézus halk szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az amit éppen véghez akarunk vinni, stb.
.
Ez a te döntésed: figyelsz a halk szelíd hangra vagy megvárod míg megdobnak kővel?

Törölt tag2014. február 26. 08:19

Törölt hozzászólás.

magdi542014. február 9. 17:17

Volt egyszer egy kisfiú,aki feltétlenül találkozni akart az Istennel.Tisztában volt azzal,hogy az Istenhez vezető út nagyon hosszú,ezért az összes fellelhető dobozos kólát és csokoládét bepakolta hátizsákjába,és elindult.Addig futott,amíg egy parkhoz nem ért,ahol megpillantott egy öreg nénit.
.
A néni egy padon ült,és a galambokat nézte,akik táplálék után kutattak a földön.A kisfiú leült a néni mellé a padra.Kinyitotta a hátizsákját,és már éppen ki akart venni egy dobozos kólát,amikor arra gondolt,hogy a néni biztosan nagyon éhes lehet.Ekkor fogott egy csokoládét,és odaadta a néninek.A néni hálásan elfogadta az édességet,és a fiúra mosolygott-csodálatos volt a mosolya.
.
A kisfiú még egyszer látni akarta a mosolyt,ezért kólával is megkínálta a nénit,aki újra rámosolygott,talán még sugárzóbban,mint előtte.A kisfiú majdnem kiugrott a bőréből.Egész délután a parkban maradtak,de egy szót sem szóltak egymáshoz.
Amikor besötétedett,a kisfiú elálmosodott,és úgy döntött,hazamegy.Már ment néhány lépést,amikor megállt,és visszafordult.Visszasétált a nénihez,és átölelte.A néni legszebb mosolyával ajándékozta meg.
.
Amikor a fiú hazatért,édesanyja különös mosolyt látott az arcán,és megkérdezte:
.
"Mi jó történt ma veled,hogy ilyen boldog vagy?"
.
A kisfiú így válaszolt:
.
"Istennel ebédeltem,akinek csodálatos a mosolya."
.
Amikor az idős néni hazaért,fia már az ajtóban várt rá.Amikor megkérdezte,miért mosolyog,a néni így válaszolt:
-
"Istennel ebédeltem,aki sokkal fiatalabb,mint amilyennek gondoltam."

Törölt tag2013. május 26. 00:10

Törölt hozzászólás.

Törölt tag2013. május 9. 14:03

Törölt hozzászólás.

Helena12013. május 2. 11:00

Köszönöm kedves Szima. Szegény néni, már elment..
Köszönöm, hogy olvastál.

Törölt tag2013. május 2. 09:07

Törölt hozzászólás.

Helena12013. május 2. 08:29

A jó szó
Helena

Magányosan sétált a hóborította utcán, talpa alatt csikorgott a hó. Délutáni egészségügyi lépteit szaporította, de gondolatai nem hagyták tétlenül. Egyre az motoszkált a fejében, hogy milyen sok a magányos ember a környezetében. Az eltelt évek alatt környezete megöregedett.
Szívesen megállt egy-egy jó szóra, hiszen tudta, sok ember van akire rá sem nyitja senki sem az ajtót.
Karácsony közeledett, s ilyenkor az ember a lelkét is ünneplőbe öltözteti.

A környező udvarokon egy-egy fényben csillogó fenyő jelezte a szeretet ünnepének közeledtét. Időnként megcsapta az orrát finom gyömbér, szegfűszeg, és fahéj illata. A házakban mindenki készülődött az ünnepekre. A finom illatok kellemesen körüllengték sétája közben, és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát, s ettől még nagyobb nyugalom kerítette hatalmába, boldogan lépkedett a kies utcán.
Ilyenkor az ember sokkal fogékonyabb a jóra, a jó sokkal jobb, a rossz pedig elviselhetetlen, mert kinek nincs senkije az minek süssön, minek készüljön? Ezek a gondolatok lettek úrrá rajta, s szemét szorosan összezárva állta a szél ostromát. Gallérját felhajtotta, borzongott, mert a hideg teljesen átjárta testét, de a szívét, azt nem..

Azon törte a fejét mi lenne, ha úgy tenne valakivel jót, hogy kiléte titokban maradjon. Szeretett volna valakinek adni abból a szeretetből, ami most átjárta a lelkét, így Karácsony közeledtével. Talán egy magányos szomszéd lehetne, elmélázott a gondolaton.
No de az sem mindegy, hogy ki legyen a kiválasztott, és miként hajtsa végre a jótéteményt. .... Gondolatai kavarogtak, hogyan oldja meg amit eltervezett.

Annyi a megválaszolatlan kérdés, hogy a séta ideje alatt sem tudta eldönteni hogyan tovább. Egyre rótta az utcát, időnként ismerős arcok felbukkantak, s a szállingózó hó megült szempilláján, összehúzott szemekkel folytatta sétáját.

Amott a kertben mozgolódást látott, s egy hangot... úgy vélte, hogy néki címezték.

- Rég láttam, hogy van?
Kérdezte a korosodó hölgy, ez volt az indító kérdés, amit nem lehetet szó nélkül hagyni.
Szívesen megállt, mert szó, ami szó ő is nagyon vágyott arra, hogy gondolatait megoszthassa valakivel, vagy valakikkel. Amint éppen megállt, hogy válaszoljon a kedvesen feltett kérdésre látja ám, hogy a szemközti házból ismeretlennek tűnő néni ballag a kertjén át, de nagyon leromlott beteges állapotban volt. - de hisz alig ismert reá.

Odaköszönt a néninek kedvesen, de a néni teljesen magába, s magányába burkolózva, egy hatalmas kendővel a vállán, tovább tipeget az udvaron a kitaposatlan hóban.
Rettegve figyelte... tekintetével körülölelte féltőn, nehogy elessék, de szerencsére sikerült az udvari séta, s el is tűnt csendesen, kérdésére nem válaszolva a szűk kis bejárati ajtón.
Hosszan elnézte, mily csekély halovány fény hatol át az ablakán...
- Talán gyertya fénye, vagy tán a szükség.....?
A szomszédasszony észrevette tanakodását, és máris rögtön mondta az útbaigazítást:
- Magányos szegény, beteg, nincs senkije, a kutyáját is a napokban segítettük eltemetni.

Döbbenten hallgatta, mit lehet még szegénytől elvenni? Még évekkel ezelőtt nem volt egyedül. Sorsa csúnyán elbánt véle, no meg az évek, melyek nem múltak el nyomtalanul. Az egykoron szép napokat élt asszonyból, hajlott hátú nénike lett.
Ekkor minden eldőlt,... hogy ki lesz a kiválasztott.

Másnap lázas készülődés közepette, apró részleteiben mindent kitervelt, hogyan oldja meg feladatát. Jó érzés fogta el, a szíve tele volt melegséggel, szeretettel. Úgy érezte, hogy másnak is jut bőven szeretetéből, adni akart, adni, bármi áron...
Reggel, amikor felébredt, gyorsan előkészített egy kis kosarat, amit kibélelt borostyán levéllel. Belehelyezett sok-sok finomságot, szaloncukrot, almát, és más gyümölcsöt is. A sütemény sem maradhatott el, volt otthon bőven, mert neki volt kire sütnie. Feldíszítette hát a bőség kosárkáját, és készen állt, hogy a nénihez eljuttassa. Alig várta, hogy sötétedjék, de azért még a nénike biztonsággal ki tudjon tipegni a hóba. Odaosont a roskatag háza elé, majd lopva körülnézett, s a kapu elé óvatosan belesüllyesztette a szeretet csomagját, és becsengetett....

Gyors léptekkel eltávolodott, s egy bokor mögé elbújva figyelte a távolból, hogy a címzett épségben eléri-e a kaput. Türelmetlenül várt... és várt.
Már éppen aggódni kezdett, de az öreg lábak már nem mozogtak olyan fürgén, igaz - erről megfeledkezett. -
A lábán egy félretaposott félcipő, a kérge letaposva papucs formát utánzott. A papucs óvta az öreg lábat a tél hidegétől. Hatalmas megnyúlt kendővel a vállán öregesen, csoszogó léptekkel igyekezett a nénike kapu felé. Reszketeg kezével nehezen találta a zár lyukát. Nem is tűnt fel néki, hogy a kapuban nem állt senki. Ösztönösen reagált a csengő hívó hangjára, és nagy igyekezetében válláról a kendő félrecsúszott, csak nagy nehezen tudta a helyére igazítani, mert az ujjai már ellenszegültek. Az öreg kendő volt minden ékessége, s úgy viselte, mint egykoron, új korában.

Közömbös tekintettel, nagy nehezen lehajolt, és megfonnyadt öreg kezeivel felemelte a bőség kosarát. Nem tétovázott, hogy hogyan került oda, csak gépiesen tette a dolgát. Rég volt már, mikor gondolt reá is valaki, talán már el is felejtette, milyen kapni. Magánya az emlékeit is megfakították, nem maradt néki más, csak a hajlott kora, meg ez a kis viskó.

Másnap a jótevő sétálva ismét útját arra vette, és fürkésző tekintettel nézett be az elvadult kertbe. A téli udvar még barátságtalanabbnak tűnt... Sok lim-lom, ami a magányos évek alatt összegyűlt, és a csupasz kert nem rejtette a szegénységet. A szomszédasszony kipirult orcával sepregette a kerti utat, s mikor felfedezte a sétálót, jó indokot találva a beszélgetésre, gyorsan megtámasztotta a seprűjét.....
- Jó napot kedveském- szólt.

- Hát nézze csak.... szegény mami, már nem tudja, hogy mit csinál. .....a kapu elé kirámolt.

Ujjával hadonászva a föld felé mutatott. A földön nem volt más csak az ő tegnapi kosara, de nem üresen.
Szegény nénike, ő is adni szeretet volna az biztos, mert dióval volt megrakva a kosár, egy pár darab elöregedett szaloncukorral, minek már a papírja is megfakult, s talán a cukor már olyan kemény volt, hogy az egereknek sem kellett.
Csak az ő szegény öreg szeme nem észlelte, hogy vele együtt a cukor is megöregedett, s a díszes csomagolás is megkopott, mint szegény öreg kendője.

A bőség kosár titkát a sepregető asszony nem is sejtette, mert nem avattam be a titkomba. Miután elköszöntünk egymástól, sepregetését befejezte és szaporán a meleg házába sietett.

Én boldogan magamhoz emeltem kosárkámat és továbbsietve eltűntem a szürkületben.

Andicsek2012. november 21. 19:04

Szeretem az idős embereket hallgatni.
A nagyszüleim nagyon sokat meséltek az életükről:
A háború alatt átélt szörnyűségekről és arról,hogy az emberek akkor segítettek és odafigyeltek egymásra.

Törölt tag2012. november 21. 18:14

Törölt hozzászólás.

Andicsek2012. november 21. 15:42

A történetet amit megosztottál velünk megkönnyeztem!
Kedves Szima!
Emberszereteted,önzetlenséged lenyűgöző.
Az embereknek jobban figyelniük kellene egymásra,rohanó világunkba!

Törölt tag2012. november 20. 20:57

Törölt hozzászólás.

bakonyiili2012. november 20. 14:31

Nagyon-nagyon szívmelengető, könnyeket hullató történet! Köszönöm! Ili

Törölt tag2012. november 20. 14:06

Törölt hozzászólás.

Pera762012. november 20. 07:30

''Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.''
Köszönöm Szimácska, hogy megosztottad...

Törölt tag2012. november 19. 22:03

Törölt hozzászólás.