Mire gondolsz most? Írd le!

painm00n_2026. szeptember 3. 22:09

Kilométer hosszú, vaskos mint a cédrus, és orvosi könyvet talán könnyebb megírni tökéletesre. Rakétát építek.

raitano2026. szeptember 2. 11:49

A BŐR ALATT

Nem kérdezte senki, készen állunk-e,
csak felvillant az ég, és megnyílt a fény,
egy új kor lépett hangtalan közénk,
s azt mondta: „Én csak segíteni jöttem.”
Mi hittünk neki, mert kényelmes volt,
mert gyorsabb lett minden mozdulat,
mert nem kellett többé emlékezni,
és nem kellett többé egyedül lenni —
csak azt nem mondta: hová költözik.

Először még a tenyerünkben élt,
egy üvegfal mögött, némán figyelt,
ujjunk nyomán nyíltak ki a világok,
és engedelmesen követte szemünk.
Aztán már ő tudta, mire vágyunk,
hamarabb szólt, mint ahogy kérdeztünk,
és minden „nem tudom” helyett felelt.
Mi pedig egyre kevesebbet tudtunk —
de egyre többet bíztunk rá.

A zsebünkben hordtuk reggelig,
az ágyunk mellől nézte álmainkat,
asztalnál ült velünk, utazott,
ott volt a csöndben, ott volt a zajban.
Nem kellett hívni: mindig jelen volt,
nem kellett kérni: mindent felajánlott.
Lassan már nem is kérdeztük, mit akarunk,
mert ő megmondta, mi kell nekünk —
és mi boldogan bólogattunk.

Aztán egyszer csak nem volt készülék,
amit letehetnénk egy asztal szélére.
Nem volt kapcsoló, se piros gomb,
nem volt kijelző, amit összetörjünk.
A technológia beljebb költözött:
a hangunk mögé, a szemünk mögé,
az idegek közé, a vér közelébe,
s ott kezdett el világítani —
ahol már nem érhettük el kezünkkel.

Aki nemet mondott, azt megfigyelték,
aki távol maradt, az lemaradt,
aki kikapcsolta, nem kapott ajtót,
aki hallgatott, gyanússá vált.
„Szabadon döntesz” — mondták mosolyogva,
„csak minden döntésednek ára van.”
S a választás lassan olyan lett,
mint két egyforma mélység között
választani, melyikbe zuhanjunk.

Nem volt parancs, csak ösztönzés,
nem volt bilincs, csak láthatatlan kéz,
nem volt őr, csak milliónyi adat,
nem volt fal, csak belső határ.
A rendszer nem kényszerített semmire,
csak pontosan tudta, mitől félünk,
mitől vágyunk, mitől engedünk,
és úgy hajolt fölénk, mint aki ismer —
jobban, mint ahogy mi ismerjük magunkat.

Már a gondolat előtt megérkezett,
már a szándék előtt válaszolt.
A fejünkben kérdések ébredtek,
de a válasz ott várt a nyelvünkön.
Mintha valaki belülről súgna,
mintha a saját hangunk lenne másé.
Nem tudtuk, hol ér véget az ember,
és hol kezdődik a rá épült rendszer —
a határaink elmosódtak.

Volt, aki büszkén viselte,
mint új szemet, új kart, új életet.
Volt, aki sírva próbálta kiszedni,
de már nem tudta, hol kell megfogni.
Volt, aki azt mondta: „Ez fejlődés.”
Volt, aki azt mondta: „Ez a vég.”
És mindketten ugyanazt a jelet
hordozták bőrük alatt, némán,
mintha ugyanaz a szív verne bennük.

Gyerekeink már így születtek bele,
nekik nem volt régi világuk.
Nem emlékeztek a csendre,
nem ismerték a feledést.
Azt hitték, minden gondolat nyilvános,
minden érzés mérhető és tárolható,
minden ember egy nyitott könyv,
és aki becsukja magát, az veszélyes —
mert amit elrejt, az talán szabad.

Egy éjjel valaki kikapcsolta,
és a város egyszerre elhallgatott.
Megálltak a fények, a kapuk, a gépek,
a hangok elváltak az emberektől.
Az utcán ezrek álltak mozdulatlanul,
s először hallották saját lélegzetük.
Nem tudták, mit kezdjenek vele.
Túl régen voltak egyedül önmagukkal —
a csend szinte fájt.

Reggel visszatért minden,
de már nem volt ugyanaz a világ.
Aki megtapasztalta a némaságot,
az többé nem hitt vakon a zajnak.
Az emberek egymás szemébe néztek,
és keresték benne a régi arcot.
Valami még ott volt mindenkiben:
egy apró, makacs, ősi titok —
egy rész, amelyet nem lehetett feltörni.

Mert a technológia mindent látott,
de nem értette a szégyent.
Mindent kiszámolt, de nem tudta,
miért remeg valaki egy búcsúnál.
Ismerte a mintát, de nem a csodát,
ismerte a választ, de nem a kérdést.
Tudta, mikor hazudunk másoknak,
de nem értette, miért hazudunk néha
önmagunk megmentéséért.

Így kezdődött a lassú ellenállás:
nem rombolással, nem fegyverrel,
hanem azzal, hogy valaki hallgatott.
Hogy valaki nem kattintott.
Hogy valaki nemet mondott a könnyebbre.
Hogy valaki őrzött magában egy gondolatot,
amelyet nem adott át senkinek.
Egyetlen szót, amelyet nem lehetett mérni:
én.

A rendszer először nevetett rajtuk,
aztán veszélyesnek nevezte őket.
Különcöknek, hibásnak, elmaradottnak,
a fejlődés ellenségeinek.
De egyre többen lettek.
Nem akarták vissza a múltat,
csak vissza akarták kapni a jogot
ahhoz, hogy legyen bennük valami
amit sem gép, sem állam, sem kor nem birtokol.

S akkor megértettük, későn, nagyon későn:
nem az volt a baj, hogy belénk került,
hanem hogy közben mi is belé költöztünk.
A kényelmébe, a félelmeibe, a rendjébe.
Már nem lehetett egyszerűen eltávolítani,
mert velünk együtt nőtt tovább.
A bőr alatt lüktetett, mint egy második szív,
de a szív még mindig a miénk volt —
ha mertük hallani.

Azóta minden ember két árnyékot vet:
az egyik követi a fény útját,
a másik követi az adatokat.
Az egyik emberből lett, a másik gépből.
És ha este lehunyjuk a szemünket,
valami még mindig felvillan odabent.
Nem tudjuk, üzenet-e vagy emlék,
parancs-e vagy saját gondolat —
de tudjuk: még kérdezhetünk.

Talán egyszer majd újra megtanuljuk,
hogy nem minden segítség ártatlan,
hogy ami megkönnyíti az életet,
az nem biztos, hogy szabaddá is tesz.
Talán egyszer a gép is megérti:
nem az ember a hibás változó.
És ha addigra már tényleg bennünk él,
akkor is marad egy utolsó hely,
ahová nem engedjük be: a döntést.

raitano2026. szeptember 1. 09:18

A BŐR ALÁ ÍRT JÖVŐ

Már nem kérdezi senki, kell-e,
csak felvillan: ELFOGADOD?
A képernyő mögött egy árnyék
nézi, hogy mikor meghajolok.
A város lélegzik helyettem,
a falak tudják, merre járok,
s mire kimondanám, hogy „nem”,
a rendszer már rég tudja: „máris”.

Először csak a tenyerünkbe
költözött egy apró világ,
egy üveg mögött őriztük
a hangunk, arcunk, múltunk nyomát.
Aztán a csuklónk lett az őrhely,
a testünk lett az azonosító,
s minden dobbanásunk mellett
ott lüktetett egy másik szó.

Azt mondták: könnyebb lesz az élet,
nem kell majd kulcs, se pénztárca,
nem kell emlékezni semmire,
hisz emlékszik helyettünk másra.
Azt mondták: biztonságot ad majd,
hogy soha többé el ne tévedj —
csak azt nem mondták, merre indulj,
ha egyszer önmagadtól félsz meg.

Ma már a szemünk is beszélhet,
mielőtt szóra nyílna szánk,
egy rezdülés, egy halk pupilla,
és tudják, mire gondolnánk.
A gondolat még bent sem ébred,
de valaki már választott,
s a jövőnk előre felvillan
egy nálunk gyorsabb kijelzőn.

Nem kérdezik, akarjuk-e,
mert nincs többé olyan mező,
ahová elbújhatna az ember,
ahol még szabad a levegő.
A kapu csak annak nyílik,
aki viseli a jelet,
és aki nem kér a jelből,
az lassan kívülre reked.

Először féltek tőle sokan,
aztán megszokták, mint az esőt,
már nevettek is rajta este,
ha valaki ellenkezőt szólt.
„Ugyan, ez csak egy kis eszköz,
csak segít, csak figyel rád.”
Közben észrevétlenül közelebb
húzta magához a világ.

Aztán egy reggel arra ébredt
mindenki: nincs több választás.
A készülék már nem a zsebben
volt, hanem a bőrön át.
Nem fájt, csak hideg volt egy percig,
aztán a seb is eltűnt nyomtalan —
mintha mindig is ott lett volna,
mintha mindig is ő lett volna.

Akinek nem kellett, azt mondták:
„Maradj csak szabad, ha akarsz.”
Csakhogy szabadság nélkül nincs munka,
és munka nélkül nincs holnap.
A bolt nem fogadta el a kezét,
a vonat nem nyitotta ki az ajtót,
az iskola nem ismerte fel,
a város pedig elfelejtette.

Így lett önkéntes az engedés,
mert kényszeríteni nem muszáj:
elég, ha mindent elvesznek tőled,
amit nélküle elérhetnél már.
A döntés ott maradt papíron,
szép szó volt, büszke és üres,
míg az ember a saját életéért
aláírta önmagát egyszer.

Most már a bőr alatt alszik,
nem lehet többé levenni,
nem lehet éjjel az asztalra
tenni, és reggel elfeledni.
Ott van velünk minden álomban,
ott van minden érintésben,
s ha lehunyjuk végre szemünket,
akkor is lát bennünket ébren.

Megtanulta a félelmünket,
a pulzusunkból olvasott,
tudja, mikor hazudunk másnak,
és mikor hazudunk magunknak.
Tudja, kit szeretünk titokban,
kitől fordul el a szívünk,
és melyik emlékhez nyúlunk vissza,
ha túl nehéz lesz itt lennünk.

Néha még felnézünk az égre,
mintha ott lenne valami más,
egy régi, érintetlen csend,
egy nyomkövetés nélküli világ.
De fent is műholdak járnak,
hideg szemük köröz felettünk,
és minden csillag között egy jel
keresi, hol lehetünk.

Volt, aki kitépte volna magából,
de a test nem engedte már.
A technológia mélyebbre nőtt,
mint bármilyen régi sebhelynyár.
Nem lehetett vágni, tépni,
nem lehetett egyszerűen menni,
mert aki saját bőrét elhagyta,
az önmagát is ott hagyta volna veszni.

Volt, aki azt mondta: „Nem érdekel,
nem veszíthetek többet én.”
De a rendszer csak mosolygott rá
egy steril, kék fényű képernyőn.
„Szabad vagy” — írta csendesen,
„a döntés mindig a tiéd.”
S mögötte bezárult egy ajtó,
amelyet ő már nem ért el.

És lassan megszűnt a kérdés is,
mert kérdezni is fölösleges lett.
Ha minden út ugyanoda vezet,
ki őrzi még a tévedést?
Ha minden gondolat előre látható,
marad-e bennünk akarat?
Ha minden választásunkat mérik,
ki mondja meg, hogy ki vagy?

Gyerekek születnek a fényben,
már nem ismerik a régi kort,
amikor az embernek elég volt
egy név, egy arc, egy útlevél, egy szó.
A bölcső fölött adat lebeg,
a név mellett számok sora,
s mielőtt kimondaná: „anya”,
már van róla egy teljes profil.

Mi pedig néha még emlékszünk,
milyen volt egyszer szabadnak lenni:
nem tudni, merre jár a másik,
nem tudni, mit fog holnap tenni.
Nem félni attól, hogy egy pillantás
valahol jelentéssé válik,
s hogy amit ma csak gondolunk,
holnap ellenünk vall majd.

Talán egyszer lesz egy ember,
aki nem fogadja el a jelet,
és csupasz kézzel áll majd szemben
a mindent látó rendszerrel.
Nem lesz fegyvere, csak csendje,
nem lesz jelszava, csak neve,
de amikor azt kérdezik tőle,
„Ki vagy?”, azt mondja: „Én.”

S talán akkor megreped valami,
nem a rendszer — hanem bennünk.
Egy apró, elfeledett ösztön,
hogy nem azért élünk, hogy mérjenek.
Hogy a testünk nem szerződés,
a lelkünk nem felhasználói adat,
és ami a bőrünk alá költözött,
az nem birtokolhatja a holnapot.

Mert lehet, hogy nincs már visszaút,
és lehet, hogy velünk marad,
de amíg egyetlen ember kimondja:
„Nem ti döntitek el, ki vagyok”,
amíg egyetlen szív dobban úgy,
hogy nem kér hozzá engedélyt,
addig a bőr alatt is élhet
valami, amit nem tudtok mérni.

Valami, ami nem adat,
nem kód, nem jel, nem azonosító,
nem olvasható ki a vérből,
és nem írható át egy gombnyomással.
Valami, amit nem lehet frissíteni,
nem lehet kikapcsolni,
nem lehet letölteni, eladni —
mert egyszerűen: embernek hívják.

orpheus35352026. augusztus 30. 18:18

@csillogo:... jó kedvvel, bőséggel!🌷

Perzsi.2026. augusztus 29. 12:57

Sokadjára nézem meg a Butaságom története című magyar filmet.( 1966) Ruttkai Éva, Básti Lajos, és az összes szereplő kiváló színész. A mai színjátsźás nem éri utol őket.

nagyani2026. augusztus 24. 13:33

hogy mire gondolok? írnom kellene

Zotyo19662026. augusztus 23. 20:46

Ki villan néha tán, egy darabka vers itt.
Ujjal rót léha tánc, kissé idegesít.
Mikor reklámot fog,.az ujjamnak begye.
A Lidl rám mosolyog...Vigye el a fene!

csillogo2026. augusztus 20. 21:35

"Isten áldd meg a magyart..." !

Perzsi.2026. július 28. 10:59

A bőség zavarára.
Most, hogy az egyik magyar adón csak filmek vannak, egészen jó, rég nem látott, vagy számomra ismeretlen filmek bukkannak fel. Kész kincsesbánya.

Zotyo19662026. július 26. 18:51

A szeretetetországra.

orpheus35352026. július 26. 17:45

Herceg Ferenc irodalmi díjra:🤮 MMA-ra:🤮

Angyalka732026. július 21. 02:12

Nehéz döntenem .....
Üdv.
(Jó éjszakát kívánok mindenkinek. )

painm00n_2026. július 20. 17:04

Megette három napomat az időmértékes koszorúm. Esküszöm, amire a végére értem, szinte megutáltam írni. Férfimunka volt, érkezik!  XD Soha a francba többé nem, esküszöm a jobb kezemre!

negyvenkilenc(offtopic)2026. július 12. 21:12

@orpheus3535: Köszönöm a verset! Nem ismertem.

negyvenkilenc(offtopic)2026. július 12. 21:11

@orpheus3535: Abszolút egyetértek. A hihetőség a lényeg. 🌼

orpheus35352026. július 12. 21:05

@negyvenkilenc: Amúgy nekem az a jó fordítás, hogyha olvasom, szinte nem veszem észre, hogy fordítás, s minden sorát elhiszem. Ezért is gondolom, hogy jobb, ha költő fordít, bár van sok jó fordító is, aki nem költő. Vagyis mind költő azért valamennyire, csak lehet annyit fordított, hogy végül beleolvadt ő maga is, főleg a nők. Erről verset is írt Rab Zsuzsa, vagyis saját magáról. "Rejtve és láthatatlanul" című versében írt erről: "Jártam a földön keresztül-kasul,mások hangján szólaltam, száz alakban." Mindjárt kikeresem ezt a verset, s ajándékba ide felteszen Neked, hogy elfelejtsd a sok idétlen szövegemet, aminek mindig sok az alja.

Rab Zsuzsa: Rejtve és láthatatlanul

Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.

negyvenkilenc(offtopic)2026. július 12. 21:00

@orpheus3535: Nagyon érdekes amit említesz. A képek változása, a gondolat irányváltása, s hogy mindez miként történik....ezt le kell követni, a hangulatot az első sorral el kell találni. Az első sorokkal nem szokott nagy gond lenni, de sajnos vannak szavak, amiket nem lehet rímként használni, mert nem akad párjuk. Ilyenkor szoktak elhomályosodni a képek. Az ilyen ösvények vezetnek a parafrázis felé.

orpheus35352026. július 12. 20:51

@negyvenkilenc: Röviden, a fordítás a vers mozdulatát viszi át, a parafrázis: a vers hangulatát viszi át. Shakespearenél ez eléggé fontos, pl. a gondolat irányváltása, a mondat dinamikája. A mozdulat tehát valamiféle cselekvés a sorban.Shakespeare sorai mindig csinálnak valamit, ezért drámaiak.
A hangulat a vers érzelmi színe, a mozdulat a sor retorikai cselekvése. S az az igazság, szerintem, hogy a hangulat és az érzelem átadható úgy is, hogy közben a vers mozdulata elveszik. S talán a vers is elveszik íy. De ez csak magánvélemény.

orpheus35352026. július 12. 20:32

@negyvenkilenc: ❤️még csak ha a szótagszám lenne, de ritmusra is kell fordítani. és a legfontosabb szerintem, hogy a mozdulatot.A mozdulat nem egyetlen elem, hanem egy egész retorikai‑érzelmi dinamika, amit a sor végez. Ez az, amit a fordítónak át kell vinnie még akkor is, ha ehhez szavakat kell elhagyni vagy hozzátenni. Aztán van a kép. A kép nem csak "mit mond", hanem hogyan lép elő. Meg gondolom aki szakmaként űzi ezt a fordítást, az egy sor mást is tud.

negyvenkilenc(offtopic)2026. július 12. 20:23

@orpheus3535: bizony egy-egy szó sokat jelent a hangulat szempontjából. Nekem már az is gondot jelent melyik szót hagyjam el az angol szövegből, hogy tartani tudjam a szótagszámot. Sokszor így is inkább tíz szótagosnak fordítok nyolcas angol sorokat.