Halványabb lett a Mély Bíbor - (Deep Purple rajongóknak)

Schmidt_Aladar2012. augusztus 3. 09:54

Az 1974-ben megjelent Stormbinger album Hughes hatásának erősödésére már mutatta a változásokat, és minden idők leglassabb Purple-korongja látott napvilágot, igazán eget rengető siker nélkül, bár a címadó és a Lady Double Dealer sokak kedvence.



Hughes és Coverdale harca a mikrofonállványért, illetve a klasszikus hangzástól eltávolodó album miatt Blackmore egyre több konfliktusba keveredett az énekessel és a basszusgitárossal, ezért 1975-ben -egy rakás belháború után- végül is távozott és megalapította a Ritchie Blackmore’s Rainbow (ismertebb nevén: Rainbow) zenekart. Az utolsó csepp a pohárban állítólag az volt, hogy a társai leszavazták a lemezről a Black Sheep Of The Family című dalt, amely végül a Rainbow első korongján jelent meg.

Schmidt_Aladar2012. július 30. 22:51

Sajnos újabb személyi problémák adódtak a zenekaron belül, főkét Blackmore és Gillan között (egy vitájuk során Gillan akkora pofont adott a gitárosnak, hogy eltört a keze). Ez volt az oka annak, hogy az énekes elhagyta a bandát. Őt szinte egyből (bár nem önszántából) követte Glover is. Távozását pedig a visszaemlékezések szerint azzal indokolta Blackmore, a hírhedten összeférhetetlen gitáros, hogy ha már a bőgős együtt érkezett hozzájuk az énekes Gillannel, akkor együtt is hagyják el a csapatot. 1973-as távozásuk után a megmaradt tagok új énekes és basszusgitáros után néztek.
Az új tagok, a kisebb ’’átalakítást’’ igénylő (fogyókúra, öltözködési tippek) David Coverdale és Glenn Hughes szokatlan és új színt hoztak a Purple zenéjébe: Hughes a fekete zenék szerelmese volt, és befolyása jól hallható a 3. és 4. felállás valamennyi dalában. Mindazonáltal ez az új hangzás is nagyon jó volt, a Burn album folytatta a klasszikus Purple-hangzást, nagy slágerek kerültek ki belőle (Burn, Mistreated) és tisztességesen fogytak a lemezek is.



A „Burn” sodró tempójú rock and rollja ellenállhatatlan lendületével harmadik felállás első nagylemezének címadó és egyben albumindító száma mind ama törekvések végső kikristályosodása és esszenciája, ami eladdig is jellemezte a zenekart. Kifejezetten pörgős hangulatot teremt, amikor pedig megszólal a mindkét kört barokkos szekvenciákkal záró kettős szóló, arra a csúcsra jutunk el, ahol ténylegesen eggyé olvad a hard rock és a klasszikusnak nevezett zene. Jon Lord nagy álma mindenekelőtt ebben a számban valósul meg, s nem annyira nagyzenekari kísérleteiben.

Schmidt_Aladar2012. július 28. 11:06

Annyi kezdettől fogva bizonyos volt, hogy új tagok, új színeket hoztak a banda zenéjébe: Gillan hangja és Glover dalszerzői tehetsége nagyon is jól jött a zenekarnak, utóbbi különösen az In Rock lemezen érvényesült. Az élet úgy hozta, hogy e felállás minden LP-je a rock-történelem fontos pontjává vált (különösen érdekes volt az első koncertfelvételük, a klasszikus és hard rock zene keveréke, a Concerto For Group And Orchestra, amit a Royal Albert Hall-ban adtak elő hatalmas sikerrel). Az In Rock, a Fireball, a stúdió folyosóján felvett Machine Head és a Who Do We Think We Are albumokról olyan számok láttak napvilágot, mint a Black Night, a Child In Time, a Highway Star, a Lazy, a Space Truckin’, a Fireball, a Strange Kind of Woman, a Woman From Tokyo, vagy a Deep Purple (sőt, talán az egész rockzene) himnuszának is tekinthető, az egész világ által ismert Smoke On The Water…

https://www.youtube.com/watch?feature=pla yer_detailpage&v=7mCK05dgwgU

Ezen dalok mellett a Made In Japan című korong lett minden élő felvétel legnagyobbika, hasonlót azóta sem tudott senki alkotni.
A dupla formátumban megjelenő album (melyet kiegészítettek egy koncert Black Night kislemezzel) tökéletes lenyomata a csúcskorszakát élő együttes élő fellépéseinek. A hosszas improvizációkkal, dzsemmelésekkel tarkított dalokat 1972.augusztus 15-e és 17-e között rögzítette a zenekar, és világszerte óriási sikert aratott. Az anyag eredetileg csak Japánban került volna kiadásra, de az együttes látván a sikert, belement a nemzetközi terjesztésbe is. Jon Lordnak ez volt a kedvenc Deep Purple albuma, mely két hét alatt platinalemezzé vált.
1972-től Blackmore és Gillan között azonban eléggé ellenségessé vált a légkör. A koncertlemez szerkesztését is Glover és Paice felügyelte csak. Blackmore a zenekarból már ekkor ki akart válni.

Schmidt_Aladar2012. július 26. 10:44

http://www.poet.hu/vers/92202

1969-ben három kevésbé sikeres lemez (Shades of Deep Purple, The Book Of Taliesyn, Deep Purple) kiadása után Simper és Evans távoztak: az új énekes és basszusgitáros, Ian Gillan és Roger Glover az Episode Six-ből kerültek a Purple-be. De az első felállás jelentőségét mutatja, hogy még most, 40 év után is játszák az első lemezen szereplő Hush-t!

Csombor2012. július 25. 14:45

Lordot én is sajnálom és kétségtelen, hogy maradandót alkotott. Talán Ő volt az első aki megkísérelte a klasszikus zenét a komolyzenével egy asztalhoz ültetni. Jó bizonyíték a '69-es albumuk az April., vagy a több sikeres koncertjük a London Symphony Orchestra-val. Azt is megfigyeltem, hogy a legszebb lírikus, lassú számokat a kemény rockot játszó zenekarok alkották. (Metallica, Led Zeppelin...) Mindig nagy élmény hallgatni őket, bár nekem a 2. nagy felállás tetszett a legjobban. RIP, Jon!!

Schmidt_Aladar2012. július 25. 07:05

Kedves Designo és Baramara!Nagyon örülök, hogy hasonló élmények között töltöttük el életünk első időszakát. Arra gondoltam még többen vagyunk így a Poet csapatából. Remélem majd később csatlakoznak a többiek is, akár személyes, akár zenetörténeti érdekességekkel is. :)
A fiatalabb generációnak is érdekes lehet, hogy többet megélt szellemi és poéta társai, milyen élményekkel gazdagodva érkeztek velük egy közösségbe. :)
A kezdetekről álljon itt egy érdekes történet, ami talán meglepetésnek is tekinthető a csapattal kapcsolatban( Rod Stewart) :

A történet kezdete egészen a 60-as évek közepéi vezethető vissza, amikor egy híres brit zenész, Chris Curtis (aki az akkoriban meglehetősen népszerű The Searchers tagjaként zenélgetett) egy új stílusú, különleges hard rock csapat megalakításának az ötletét vetette fel. Londoni lakása számos olyan helyi muzsikus-híresség gyülekezőhelyéül szolgált, mint például Danny Laine, David Knights, vagy -természetesen- Jon Lord, a nagyon tehetséges fickó, a klasszikusok szerelmese, és egy rakás rock-zenekar tagja. Azon bandák közt, ahol Jon játszott, volt egy, a Flowerpot Men nevű, amelyik nagyon befutott a Let's Go to San Francisco című dalocskával. A Flowerpot Men-ben játszva találkozott emberünk egy óriási The Pirates rajongóval, Nick Simperrel, és elhatározták, hogy innentől fogva együtt zenélnek. Ráadásul Curtis mesélt mindkettőjüknek egy virtuozitásáról elhíresült gitárosról, akit Ritchie Blackmore-nak hívtak, Hamburgban élt, naponta több órát gyakorolt és éppen rengeteg felesleges kapacitással rendelkezett. Röviddel később ezeket az embereket ott találjuk a próbateremben, első ötleteiken dolgozva. Curtis-szel kapcsolatban azonban mindjárt az elején komoly személyi problémák merültek fel. Persze azonnal kirúgták. Csatlakozott viszont hozzájuk a The Maze szimpatikus, csendes dobosa és énekese -Ian Paice és Rod Evans- úgyhogy a ma 1. felállásként ismert összeállítás végül is nagy nehezen 1967-ben beindult, mégpedig a következőképpen: Jon Lord (billentyűs hangszerek), Ritchie Blackmore (gitár), Ian Paice (dob), Rod Evans (vokál) és Nick Simper (basszusgitár).
A névválasztás először a Roundabout-ra esett, de úgy gondolták, hogy az igazi sikerhez különlegesebb névre lesz szükség, így lett a zenekar neve Deep Purple. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a meghallgatások alatt egy akkor még névtelen sírásó is jelentkezett, de nem fogadták el jelentkezését, sőt, hangos nevetésben törtek ki, miután meghallották. Az illető neve Rod Stewart volt

baramara2012. július 24. 12:39

Nyugodjék békében! Én is rajtuk nőttem fel...

designo2012. július 24. 11:09

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Schmidt_Aladar2012. július 24. 11:00

2012 július 16-án elhunyt a Deep Purple együttes nagy felállásának legendás billentyűse, Jon Lord. Nyugodj békében!
Emlékszem egy pénteki napon, a klubbá alakított légópincébe hoztak egy nagyon rossz állapotban lévő bakelitet. Mondhatnám azt is, hogy az agyonhallgatott lemezt mégis ereklyeként kezeltük. Nem volt mindennapos dolog, hogy egy éppen topon lévő nyugati rockzenekar frissen megjelent albumát, eredetben lehetett hallgatni. A 70-es évek nem erről szólt. Mégis valamilyen távoli kapcsolat révén, a birtokunkba került átmenetileg.
Áhítattal ültünk le és hallgattuk végig, maximális hangerővel a Made in Japan című koncertalbumot. A élmény leírhatatlan volt. A folyamatosan futkározó lúdbőr a háton és nyakakon, az átszellemült fejrázás, az ütemes lábrángás, a léggitározás diagnosztizálható volt mindenkin. Senkit nem zavart az, hogy a lemezen a hanghullámokon kívül, fizikai hullámozódás is szemmel látható nyomokat hagyott, melynek következtében minden körben egy apró sercegés, pattanás hallatszott. Igazán csak a lassú számokban lehetett felismerni tisztábban, de meg lehetett szokni. Oly annyira, hogy amikor sikerült jobb minőségben hallgatni a koncertet, komoly hiányérzetem támadt e téren.
Kezdő ''rockzenészek'' voltunk, egyben roadok is egy Atomhang nevezetű zenekarnál, minden szabadidőnkben a zenével foglalkoztunk. A lemezen így istenek játszottak, valahol a rock- Olympus tetején. Célt is jelentettek minden hangszer tekintetében, de egyben a korlátainkat is megmutatták. Hosszú időre meghatározták a jövőnket zenei téren.
Friss szalagos Tesla B4-es magnóm első felvétele is ez volt 1974-ben.
Bizonyára nemcsak nekem voltak hasonló élményeim, történeteim ebből az időből. A legenda halála kapcsán - akár egyfajta tisztelgésként is - szeretném, ha megosztanátok hasonló élményeiteket, érzéseiteket, különleges felvételeiteket e fórum oldalain. Ízelítőnek néhány link Tőlük: